Míg Herczig Norbi a veszprémi porban küzdött az elsőségért, addig kisfia, Patrik megszerezte élete első gokartversenyén a második helyezésért járó serleget, így a Herczig családnak volt oka az ünneplésre a hétvégét követően. Talán hamarosan az is kiderül, hogy nem esett messze az alma a fájától, Norbival ezúttal mégis a veszprémi eseményekről beszélgettem.

Jól kezdődött, jól végződött a Veszprém Rallye számotokra, de mi történt közben?
Alapvetően csak annyi, hogy végig élveztük a versenyt! Az első nap végén meg is beszéltük Kálmival, hogy egy olyan nap áll mögöttünk, amikor elkaptuk a fonalat és nagyon pontos, húzós tempót diktálva magunknak, a saját ritmusunkban tudtunk autózni minden pályán. Minden nagyon a helyén volt, nem volt defektünk, nem kínoztuk az autót, voltak helyek, amelyeket meg tudtunk tisztelni, de azért gyorsan is mentünk, kiegyensúlyozott volt a teljesítményünk, és ez mindkét napunkra elmondható volt végül.

Ezúttal az autó is rendben volt és te sem tettél benne kárt...
Igen, az autó rendben szokott lenni, ha csak én nem csinálok benne valami kárt! :-) Most szerencsére elkerült minket az ilyen jellegű probléma is.

Bár a verseny végeredménye alapján talán nem is lehet kérdés ez, de tényleg nem hagyott nyomot benned a múltkori esésetek?
Mindenképpen óriási dologként értékeljük, és számunkra nagy sportértékkel bír, hogy egy ilyen bukást követően így tudtunk felállni.
Nem hagyott nyomot bennünk a bukás és számunkra ez egy visszaigazolása is volt annak, hogy a versenyek közti felkészülésünknek köszönhetően hogyan is tudunk felállni egy gödörből, hogyan is tudjuk folytatni a versenyzést. Mindig nagy hangsúlyt fektetünk a felkészülésre, és ez most egy újabb visszaigazolás volt arról, hogy jól csináljuk. Rögtön az első gyorsasági szakasztól úgy tudtunk menni, hogy egy pillanatra sem volt kérdés, hogy esetleg még lassabb tempót kellene diktálnunk, mert maradt bennünk mégis valami, vagy hogy óvatosabbra kellett volna még írni az itinert…

A teszten sem érezted, hogy még nem az igazi?
Nem! Kíváncsian vártam már én is a tesztet, nem tudtam, hogy milyen érzések törnek majd elő, de már a legelső pillanattól kezdve rendben volt minden! Az első körben még csak melegítettük az autót, majd utána a legelső igazi tesztkilométernél, amikor már valóban tempósan közlekedtünk, akkor sem jött elő semmilyen negatív érzés, és én meg is nyugodtam a teszten, nem is gondoltunk arra, hogy a versenyen bármi is előjöhet még, mint ahogy nem is jött!

Mennyire volt nehéz a verseny?
Könnyűnek nem mondhatom... ha a külső tényezőket nézzük, akkor csak azt mondhatom, ami számtalanszor elhangzott már mindenhol, hogy nagyon meleg volt, nagyon megviselte az autókat és minket is. Minden az üzemi hőfok fölött működött, a motor, a hűtőrendszerek, és például a hátsó differenciálmű hűtése szinte folyamatosan ment, alig állt meg, ellenben más versenyekkel, ahol nem dolgozik ennyit.
Megpróbáltunk speciálisan erre felkészülni, az edzéseinket - nekem a futóedzéseket, Kálminak a bringaedzéseket - már eleve úgy csináltuk, hogy minél magasabb hőmérsékleten menjen. A legnagyobb melegben futottam 5-6 km-t, de én már több éve így készülök ezekre a nyári futamokra, így számomra ez nem volt újdonság.

Mennyire volt nehéz a verseny az ellenfeleket tekintve?
Ha a csatározást nézzük, akkor azt kell mondjam, hogy nem foglalkoztunk ezzel, inkább a második napon kezdtük el nézni ezt, amikor már közeledett a verseny vége. Az első napon nem néztük, hogy ki hogy áll, mit csinál, - mint ahogy már említettem - mi a saját tempónkat próbáltuk autózni és ez sült ki belőle!
A második napon már próbáltunk annak tudatában menni, hogy mi megyünk az első helyen és ezt meg kell tartanunk. Volt amikor mentünk egy húzósat és az elég volt, majd a nyakunkra jöttek, akkor próbáltunk egy kicsit mi is gyorsítani és végül tudtuk tartani azt a számunkra még elfogadható előnyt, amikor még nem kell felesleges kockázatot vállalni, hogy baj legyen belőle... ettől függetlenül, a végére azért okoztam egy kis izgalmat.

Mi történt az utolsó gyorson?
Nagyjából 2,5-3 km-re voltunk az utolsó gyorsasági céljától, amikor a szűk részről kanyarodtunk ki a szélesre, és egy nagyon picivel többet csúszott keresztben az autó, egy olyan füves részen, ahol bőven volt hely. Nem látszódott, hogy ott bármi gond lehet, de ennek ellenére másként történt, mert valami mégis volt a fűben. Egyébként számtalanszor megtörtént ezen a versenyen, hogy az út mellett ment valamelyik hátsókerék, mert úgy úszott keresztben az autó. Bármikor lehetett volna gond, de hát mikor legyen, ha nem a végén? Valószínűleg a fűben valami megütötte a guminkat és kivágta, én pedig azonnal éreztem, hogy baj van, de ettől függetlenül ugyanúgy álltam a gázon és Kálmi is csak a feladattal foglalkozott. Nagyon jó volt, hogy nem kezdtünk el stresszelni, hiszen átéltünk már hasonló helyzeteket korábban is, és jól tudtunk most is viselkedni, csak a feladatra koncentrálni. Éreztük, hogy eddig a pontig nagyon jó tempót diktáltunk, és tudtuk, hogy ha ezen az utolsó pár kilométeren vesztünk is, annyit nem fogunk, hogy baj legyen. Persze ehhez kellett, hogy ha defekttel is, de jól megcsináljuk a fennmaradó kilométereket, ne forogjunk meg és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy erre már nem volt túl sok kanyar, így nem volt kérdéses, hogy addig nyomtam, amíg be nem értünk a célba.
Mikor ott láttuk az időeredményünket, akkor úgy láttam, hogy nem lehet baj... éreztem, hogy az előző körök alapján a riválisaink már ennyit nem tudnak javulni.

Az első napi eredmények alapján gondoltad volna, hogy végül nem is Janival, hanem Kazár Mikivel kell majd megküzdened?
Bevallom őszintén, hogy arra számítottam, hogy ő is jönni fog nagyon, de én mégis azt gondoltam, hogy Janival fogjuk levívni a meccset. Érdekes ez, hogy egy navigátor átül a volán mögé és a második évben sorra nyeri a gyorsaságikat, versenyt nyer és vezeti a bajnokságot...

Most viszont Ti állhattatok a dobogó legfelső fokára, nagy volt az ünneplés?
Komoly pezsgőfürdőben részesített a csapat, nagyon akarták már ők is ezt a sikert és nagyon-nagyon ránk is fért ez a győzelem. Nem csak a szervizcsapatra gondolok, hanem a magyar csapattagokra, akik mögöttünk állnak és dolgoznak értünk, a csapatvezetőnkre, családtagokra, barátokra és még számtalan embert emelhetnék ki.
Mindenkinek kellett már ez a siker! Úgy érzem, hogy egy kis töltetet is kaptunk ettől a futamgyőzelemtől, új erőre kaptunk. Nagy volt az öröm! A bajnokságban is feljöttünk ezáltal a harmadik helyre és lőtávolon belül vannak az előttünk lévők.

Számotokra szerencsésen végződött, másnak hatalmas balszerencsével kezdődött ez a futam. Felröppentek megint a pletykák, hogy Bútor Robiék "eseténél" nem álltak meg a mögöttük érkező versenyzők...
Megálltunk, csak sajnos akkor már mindegy volt! A királyszentistváni körgyorsaságinál történt ez, és amikor mi beértünk a körre és elkezdtünk ott körözni, fordulgatni, akkor én észleltem, hogy ott ég valami, de akkor még nem láttuk, hogy mi az! Senki nem állított le! Majd amikor szembefordultunk az alagúttal, ahol Robinak az autója állt, akkor vettem észre, hogy mi van, és még akkor sem állított senki, mert szerintem minden sportbíró ott ugrálhatott a kocsi körül. Én akkor még az alsó körön voltam, tehát nem azon a részen, ahol lángolt az autó. Félreálltunk, megálltunk és elkezdtük elővenni mi is a palackot, de akkor már mindegy volt, olyan szinten lángolt az autó. Akkor vettem észre Kazár Miki autóját, aki szintén ott állt, és ekkor láttuk azt is, hogy Bútor Robiék kinn vannak az autóból és itt már csak ez volt a lényeg, hogy ők jól vannak. Vártunk-vártunk, nem volt egy sportbíró sem a környékünkön, az összes az oltással volt elfoglalva, mi meg ott álltunk, hogy akkor most mi legyen, menjünk a célba és körözgessünk még előtte? Végül rövidített útvonalon kimentünk a stopba és ennyi. Nem is értem, hogy bárki komolyan gondolhatja azt, hogy nem állunk meg, mikor úgy lobog az autó, mint a fáklya?! Lehet, hogy én túl jót gondolok az emberekről, de ilyen nincs, hogy ilyen helyzetben bárki is elmenjen a másik mellett! Ezek emberi dolgok, ha bajt lát az ember, rögtön lassít, megáll. Egy stresszhelyzetben, mikor bajt látsz, rögtön beleugrassz a fékbe, és nem azon kezdesz el agyalni, hogy továbbmenj-e! Nálam már számtalan esetben előfordult ilyen, sosem volt kérdés, mint ahogy most sem, hogy itt is megállunk!