Ez valahogy jellemző rám. Az első villáminterjúm egy Forma1 futamgyőztes legendával a retyón készül el.

Vasárnap. Pörögnek az események. Nekem meg csuriznom kell. Szaladok a médiacenter alatti mosdó irányába, erre beelőz ez az őszes, piros tűzálló overálos fickó. A wc ajtajából visszanéz. Hiszen ez .. Jean Alesi. Basszus. Volt ott egy csomó piszoár még, nyilván bementem én is.
A további finom részletektől tekintsünk el, mindenki tette a dolgát, miközben a beszélgetés zajlott:
Én: - Jean! Hello! Szereted a magyar pályát?
J.A.: - Hello. Igen. Elég jó.
Én: - Mennyire fekszik neked és a kocsinak ez a viszonylag lassú és technikás környezet?
J.A.: - Én nagyon szeretem, és igazából a kocsival sincs már probléma, találtunk egy nagyon jó beállítást az egyensúlyhoz és nagyon jól működik így.
(Már kézmosás közben):
Én: - Nyerni fogsz?
J.A.: - Mindent megteszek, igen.
Én: - Sok szerencsét, és köszönöm a beszélgetést!
J.A.: - Köszönöm
Ezek után persze vigyorogva mentem ki, fogalmam sincs, hányan gondolhattak hülyeségeket, hogy mik történtek bent. Talán az olasz bulvársajtó azóta már címoldalon hozza a hosszú szempilláimat.

    De tekerjünk az elejére, mondjuk szombat estére.
Miután dicsőséges sajtóküldöttségünk csak vasárnap szándékozott kilátogatni a ringre, ezért én, mint fővárosi kirendeltség, nyilvánvalóan kimentem terepfelderíteni előre. Lerendeztem a formaságokat, leszúrtam a hondát a médiaparkolóban egy Gallardo mellé, és elindultam fölfelé. Öt perccel később meg is kaptam az első sokkot, szemben találtam magam a Radical Masters parkolóval. Egy ilyen magamfajta makimadár hosszú percekre beszédhibás lesz, ha harminc darab ilyen zseniális pályaversenyautó közt találja magát. Persze kivételesen nem szaladgáltam fel-alá kurjongatva, igyekeztem hűvös magabiztosságot erőltetve összerakni a fotográfus felszerelést, miközben bambán pislogtam körbe. Percekig kotorásztam a táskámban, koncentráltságom utolsó morzsáit fújta szét egy akkor beindított SR8. Kétszer próbáltam felcsavarni az objektívet a zsömlém aljára, aztán beláttam, hogy jobb lesz, ha inkább hideg fejjel körülnézek, majd fényképezek később.

A paddockban az Oreca kamion sarkánál találtam Olivier Panist, aki szemlátomást sietve beszélgetett két csapattaggal, majd miután gyorsan lepöckölte interjúigényemet, már rohant is, hiszen csak percek voltak hátra az utolsó szabadedzés kezdetéig. Nem sok időm maradt körbenézni a csapatoknál, de feltűnt, hogy mindenki kedves, laza, és közvetlen. Meg az is feltűnt, hogy mindenhol valóságos kis kertisütés folyik. Természetesen minden illatból hoztam mintát befőttesüvegben, ezeket ki fogjuk majd állítani.

Csináltam egy csomó fotót a kettes, majd utána az egyes kanyarban, megetettem százhúszezer moszkitót, örültem a lángoló kipufogóknak, a pilóták meg a vakunak. Megvártam a műsor végét, és néhány egészen különleges fotóval a szatyorban angolosan távoztam, de már a vasárnap járt a fejemben, hiszen igazán jó kis előjáték volt a szombat este.

Másnap reggel teljes létszámban vonultunk fel, volt látogatónak álcázott szervezés- és programtechnikai Le Mans szakértőnk a gold tribünön, volt kőprofi fényképészünk, horror méretű hűtőtáskánk, sherpák, tevék.

A program aktuális pontja, a Lamborghini Super Trofeo aznapi első futama zajlott éppen, ahol Walter Csaba és Michelisz Norbert képviselte a hazai lendületet, külön kocsiban, viszont pokoli jól. Mindketten remekül mentek, az ismeretlen kocsi, a szokatlan, futam közbeni sofőrváltás és a Lambó csendesen kérdőjeles megbízhatóságát figyelembe véve is. A helyzet nehézségét a későbbiekben mindketten ecsetelték, bizony láttak ők is egy-két Gallardo formájú oltóhab kupacot néhány helyen a nap folyamán. Viszont mindketten elismerően nyilatkoztak a kocsi vezethetőségéről, lenyűgöző erejéről, hajtásáról, a fékekről. A Super Trofeo utolsó futamát követő sajtótájékoztatón alapvetően pozitívan ítélték meg a vasárnapi versenyeket, bár képességeiket és a köridőket tekintve mindketten esélyesek voltak a dobogó felsőbb polcaira is, de az újdonságok, apró technikai malőrök, szokatlanságok végül ennek jól keresztbe tettek, így a pezsgőzés elmaradt. Ennek ellenére a legkevésbé sincs miért szégyenkezni, alaposan bedobták őket a mélyvízbe, ők meg jól kicsavarták a helyzetből, amit lehetett, szép munkát végeztek.

Norbi a sajtótájékoztatón, és már előtte a sátornál is említette nekem, hogy ez a majdnemhatszáz lóerő azért még neki sem mindennapi élmény, úgyhogy kanyarból kifelé, mikor lenyelezi a vasat, állandó mosoly van az ábrázatán. Meg sokkerék hajtás (ami igazából inkább hátsó), meg rengeteg henger, szóval azért jó móka. A perspektívák ebben a technikai irányban persze ködösek, hiszen ez a Lambo egyszeri, meghívásos alkalom volt, de ki tudja mi lesz, egyelőre a legfőbb feladat, hogy idén a WTCC mezőnyét megnézze a dobogóról, felülnézetből, legalább egyszer.

Norbira még visszatérünk, a napi program azonban folytatódott, volt hátra még egy kanyar Radical Masters, aztán a Le Mans warm-up kezdődött, utána pedig a futamot megelőző rajtrács ceremónika, amit nagyon vártam, mert olyat még nem csináltam sosem.

Ja, közben sürgősen el kellett rohannom a mosdóba, mint már fentebb említettem.

Az úgynevezett Grid-Walk már régi álmom volt, ez az, amit mindig látunk a tévében a futamok előtt, felállnak az autók a rajtrácsra, ezren nyüzsögnek, és ha megfelelő kártya lóg a nyakadban, akkor be lehet menni bóklászni, haverkodni, fotózni, vigyorogni. Nekem speciel most lógott életemben először a nyakamban a megfelelő kártya, így jól bementem. A rajtrácson találtam egy csomó miniruhás hosszúcombú táblatámasztó szépségkirálynőt, akik közül az első vízért könyörgött, a második azt kérdezte, nincs-e nálam valami innivaló, a harmadik meg oázist halucinált a távolba, a többiekkel nem beszéltem, inkább gyorsan szóltam a fő hosztesznek, hogy virágot kéne locsolni, mert nem lesz jó vége.

A hölgyek a versenyautók pozícióit jelölték táblával, amik egy percen belül szépen a helyükre is szállingóztak, a versenyzőket pedig megrohanta a sajtó, a kocsikat meg a csapat simogatta meg még utoljára. Én meg tarkóig érő vigyorral pislogtam körbe, mellettem épp a Mansell csapat mérte a guminyomást. Gyorsan kattintottam háromszázötven darab fényképet, aztán el kellett hagynunk a betont, mivel hivatalosan is megkezdődött a fő műsorszám, a 227 körös, éjszakába nyúló Le Mans Series futam.

    Ez alatt bejártuk a pályát, minden pozícióból szerettünk volna fényképezni, nagyjából sikerült is. A prototípus autók félelmetes tempót diktáltak, de szemmel láthatóan ez a pálya nem koptatta hamuvá a kettes feletti sebességfokozatokat. És mivel több kategória is indul egy futamban, ezért természetesen az előzések száma nagy. A biztonságos előzési pont meg kevés. Gondoljuk csak végig, nyilvánvalóan megterhelő egy hat óra hosszúságú futamon a technikás pálya nehézségeire figyelni, közben pedig nézni előre, és nézni a tükröt is, és tökéletesen vezetni közben. Persze nyilván azért vannak ők a kocsiban, és nem én, mert ezt ők meg tudják csinálni. És a legendás 24 órás verseny nyilván ennél sokkal hosszabb, de ott vannak hosszú egyenesek, ahol lehet pihenni, itt meg egy van, és az sem hosszú. Igazából ezek a fickók nettó hősök, és persze hölgyek is! (Vanina Ickx-ről két képet csináltam, mindkettőn tündérien a gépbe mosolyog, és mindkettő használhatatlanul életlen).

Még inkább elismerésre méltó teljesítmény ez tőlük, ha karnyújtásnyi távolságból látja az ember a dolgokat. És még csak ekkor kezdett sötétedni. Mert az aztán az igazán durva.

    Az éjszakai verseny hangulata leírhatatlan. A káprázó szem már fel sem tűnik egy idő után, nekem még életemben nem fényszóróztak ennyiszer a képembe. A lángot vető kipufogók, a fényvisszaverő dekorációk az autókon, az éjszaka nyugodtságát tökéletesen felülíró folyamatos feszültség kissé szürreális világot fest, én pedig azt mondanám, hogy aki fogékony a pályaversenyzés szépségeire, az mindenképpen nézzen meg egyszer egy ilyet, igazán maradandó élmény.

    A Le Mans Series hazai versenye pompásan sikerült. Volt hazai érdekeltségünk, világszínvonalú versenytechnikát láthattunk körözni, és impozáns névsorral folytatódott a Hungaroring látogatóinak jelenléti íve.

Ami nekem kissé furcsa volt, hogy alig láttam az eseményre vonatkozó, szélesebb körű promóciót a versenyt megelőző hetekben, napokban. Ennek megfelelően a lelátók nagyjából üresek is maradtak. Nem értem. Nincs ebben üzlet, lehetőség, reklámérték, bevételi forrás? Persze sem közöm, sem képzettségem nincs egy ilyen típusú kérdéshez, pusztán csak személyes kíváncsiságból kérdeznék erre rá.

Nos, köszönöm a figyelmet, akik pedig még idáig is képesek voltak elolvasni, azok fogadják szeretettel Michelisz Norbert néhány perces exkluzív válaszait egy magáninterjú keretein belül két ritkábban feltett, de sokakat érdeklő mélylélektani kérdésre:

A cikk szerzője és Michelisz Norbi

Digitalsport.hu: - Nos, nem annyira szakmába vágó, de engem magánemberként is elképesztően érdekel, te hazai viszonylatban az egyik legkeresettebb autósporttal foglalatoskodó szaktekintéllyé nőtted ki magad, és nemzetközi helyeken is egyre ismertebb a neved. A WTCC sorozat egyik legtehetségesebb új pilótája vagy … hogyan csinálod, hogy ennyire pokoli szerény, és visszafogott vagy minden alkalommal … az előbb a sátornál kb. ötvenen mentek oda hozzád közös fotóra, vagy autogrammért, te pedig egy hosszú verseny után még fél óráig képes vagy a napon pózolni, és egyenként minden kérést őszinte mosollyal teljesíteni, pedig volt olyan, aki harminc másodpercig kereste az exponálógombot. Megmértem. Egy elképesztő szimpatikus, hétköznapi figura vagy, ne vörösödj! Ráadásul semmi sztárallűröd nincs, pedig lassan növeszthetnél akár azt is :) …
Michelisz Norbert: - (nevet) Hát szerintem meg kell tanulni a saját helyükön értékelni a dolgokat, nem szabad túlértékelni a saját teljesítményét az embernek, elég jellemzően sokan abba a hibába esnek, hogy túlértékelik a saját teljesítményüket, de nem akarok véletlenül sem senkit megbántani .. hát nem tudom, talán valamennyire neveltetés kérdése is lehet talán, hiszen az is segít tisztán látni azt, hogy én ki vagyok, de .. én nem érzem úgy, hogy túlságosan is szerény lennék, szerintem az segít az embernek a továbbjutásban, ha reális rálátása van a dolgokra, és látja pontosan, hogy miben tud fejlődni, merre tud fejlődni, ráadásul én elsősorban magamnak szeretnék bizonyítani, és utána csak másnak a környezetemben, és az a fontos, hogy én elégedett legyek a teljesítményemmel.
Azzal nem vagyok előrébb, ha előadom, hogy most mekkora hatalmas sztár vagyok, aztán kiderül, hogy többet is kihozhattam volna abból a dologból, akkor meg csak kínos az egész nyilván, és furcsa helyzetet eredményez...
Ráadásul amíg azt látom, hogy ez a hozzáállás ennyi embernek tetszik, addig nem is lehet célom a nagy mellény, amíg olyan habitusú emberek jönnek oda hozzám, akiken azt látom, hogy rajonganak azért amit én csinálok, és szívből szurkolnak, addig az egy külön élmény, ha ezek a szurkolók odajönnek egy aláírásért, vagy fényképért, és ez egy igazi különlegesség, aminek minden alkalommal örülök. Amíg ezeknek a dolgoknak a mennyiségét kezelni tudom, addig mindenképpen nyitott leszek mindenféle közönségtalálkozókra, vagy akár egyvalakinek is mindig szívesen dedikálok, hiszen ha ők vették a fáradtságot, és kijöttek engem megnézni, akkor részemről ez a legkevesebb, hogy ha van egy pár percem, akkor ezt viszonozzam egy fényképpel, vagy aláírással.

Digitalsport.hu: - Ezt nagyon szépen mondtad. Akkor a következő kérdésem, ami viszont egyáltalán nem vág ide. Egy versenyautó az benzines, vagy dízel?
Michelisz Norbert: - Hát nekem benzines. Alapesetben egy utcai autóra is azt mondanám, hogy nekem inkább benzines, de nyilván mindenki látja a jellemző tendenciákat, a dízel technológia előretöréséről, előtérbe kerülnek takarékossági szempontok, a hosszú távú versenyeken a dízeleknek gyakorlatilag nincs ellenfele, és a WTCC-ben is azt tudom mondani, hogy a dízelek létjogosultsága versenykörülmények között is teljes mértékben igazoltnak látszik. De én személy szerint azt gondolom, hogy talán ez is csak egy bizonyos korszakra jellemző tendencia, én egyáltalán nem örülnék, ha akár az utcáról is eltűnnének a benzinmotoros autók.
Szerencsére mostanában azért megfigyelhető, hogy a kis köbcentis benzines, akár turbós motorok újra teret nyernek, és ez az autóversenyeken is szabályváltozásokat fog eredményezni, környezetvédelmi szempontok miatt, vagy vezethetőség tekintetében...

Digitalsport.hu: - Óbocsáss meg, témánál vagyunk, légy szíves fejtsd ezt ki egy mondatban, hogy mik a különbségek az általad jól ismert dízel és benzines versenyautó tekintetében, akár vezetési élményt illetően is …
Michelisz Norbert: - Hát nagyon sok, de tény, hogy a dízel az újabb fejlesztésű autó, és egyenesben erősebb is a régebbi benzinesnél, de egészen másképp kell vele kanyarodni, a súlyelosztása is más, egészen mélyen be kell fékezni a kanyarba, és tudomásul kell venni, hogy az eleje nehezebb, egészen másképp kell kigyorsítani, kívülről ebből talán nem sok látszik, de egészen más a két kocsi.

Digitalsport.hu: - Élmény tekintetében?
Michelisz Norbert: - Hát, én a benzinest jobban élvezem, de lehet, hogy ez csak rám jellemző (mosolyog).

Digitalsport.hu: - Nagyon köszönöm, hogy a rendelkezésünkre álltál, és gratulálok az eddigiekhez, és természetesen innentől is szurkolunk tovább, csak még hangosabban.
Michelisz Norbert: - Köszönöm szépen!

    Srácok. Ezt a Norbi gyereket meg kell zabálni, én mondom. :)